Avagy ki akasztja a hóhért?

Amikor megint, sokadjára felmerült, hogy beszélni kellene a médiáról és a tévéről, rögtön az első kérdéseknél megakadtunk. Ki készítse az interjút? És kivel? Ha én vagyok a Solymári Hírmondó felelős szerkesztője, és egyben az a személy, aki a PilisTV ügyeiről bennfentesként és relevánsan beszélni tud, akkor magammal kéne interjút készítenem. Nem szívesen vagyok a reflektorfényben, ez (is) lehet az oka annak, hogy mint média ritkán beszélünk saját magunkról. Most mégis úgy éreztem, itt az ideje, ezért megkértem egy ismerőst, aki jól ismeri a helyzetünket, hogy készítse el az interjút velem, a solymári média aktuális kérdéseiről. Kérésére a nevét nem írom le. De a beszélgetés izgalmasra sikerült, olvassák el, ha érdekli önöket, ha szeretik a tévét, vagy ha éppen inkább megszüntetnék.

Ja, Sólyom Ági vagyok. Innen kezdve más kérdez, én válaszolok.

– A PilisTV tizenkilenc éve, 2006 óta készít és sugároz műsort a környékbeli települések számára. Ma, a Tik-tok és a rövid, néhány másodperces videók korában szükség van még a hagyományos módon sugárzott, klasszikus tévéműsorokra?

– Ez az, vágjunk bele a közepébe. Egyrészt nincs, másrészt pedig van.

– Ezt hogy érted?

– Ki néz meg ma fél percnél hosszabb videót? És ki néz tévét? Én például nem nézek tévét, tévékészülékem sincs már vagy tizenkét éve, mert szeretem olyannal tölteni az időmet, amit én választok, és nem olyannal, amit az orrom elé tolnak. De tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki működik ugyanúgy, ahogy én, mások másképp gondolkodnak, és másképp élik az életüket. Tudok olyat, akinek az az egyik kedves elfoglaltsága, hogy várja a heti műsorváltást, és örömmel keresi a solymári felvételeket a tévében.

Ám a PilisTV messze nem csak arról szól, hogy vissza lehessen nézni, ami az elmúlt egy hétben vagy hónapban a környéken történt.

– Arra gondolsz, hogy megörökítitek a rendezvényeket, és ez évtizedek múlva óriási érték lesz? Most rögzítitek azokat a felvételeket, amelyeket a jövő „Szép Solymárja” majd bemutathat?

– Nem csak erre. Kétségkívül van helytörténeti jelentősége annak, hogy tekintélyes mennyiségű mozgóképes archívumunk gyűlik egy helyen, még ma is, amikor mindenki nyakra-főre gyártja a telefonján a mindenféle videós tartalmakat. Mostanra majdnem kétezer órányi solymári műsort készítettünk el, és így, csaknem húsz év után már látszik, hogy mekkora élmény visszanézni a 2007-ben készült videókat. Az akkori gyerekek ma már szülők, sokan pedig nem élnek azok közül, akiket a képsorokon látunk. Tudom, ez sok embernek egyáltalán nem szívügye: minek dolgozzunk a jövő múltjának? De ha megkérdeznénk mondjuk a Helytörténeti Gyűjtemény munkatársait, hogy mit szólnának, ha lennének felvételeik a múltból, szerintem azt mondanák, hogy az bizony izgalmas volna. A mi felvételeink össze vannak gyűjtve, közzé vannak téve, bárki megnézheti, és engedéllyel fel is használhatja őket – legalábbis amíg működik a tévé.

Másra is gondolok, amikor a PilisTV szerepéről beszélek. Például arra, hogy folyamatosan rendelkezésre áll egy komplett stáb, ha valamit rögzíteni kell. Lehet vitatkozni azon, hogy kell-e minden évben felvétel a hagyományos adventi koncertről, de a választások környékén azért jól jön, ha van, aki megrendez egy vitát a polgármester-jelölteknek. Ha nincs stáb, és nincs olyan ember, aki figyelemmel követi a közéleti történéseket, képben van, elfogulatlan, és képes megszervezni és levezetni egy ilyen rendezvényt, és nincs stáb, aki ezt technikailag is meg tudja valósítani, akkor nem lehet hirtelen, a semmiből előteremteni egy vitát. Vagy lehet, hogy év közben, békeidőben nem sokan nézik a képviselő-testületi üléseket, de amikor helyzet van, akkor hirtelen fontos lesz a nyilvánosság. A legutóbbi ülés felvételén például, amin a költségvetésről zajlott izgalmas vita, már több mint háromezres nézettség van.

És nem utolsósorban azt gondolom, ritka nagy érték, hogy egyáltalán van itt egy függetlennek mondható médiánk. Igaz, hogy önkormányzati finanszírozású, de nem egy önkormányzat fizeti, hanem több. És bár működésünk kezdete óta több helyen lecserélődött a településvezetés, mi még mindig itt vagyunk. Ez is annak a jele, hogy nem propagandamédia vagyunk, hanem valódi független sajtó, amilyenből már nem sok van az országban. Persze lehet, hogy ez luxus. Ki akar ma már olyasmire pénzt adni, ami nem azt mondja, amire neki a rövid távú céljaihoz szüksége van?

– Amit mondasz, az alapján látható az elhivatottságotok. Visszatérve az első kérdésemre: nem lenne jobb, ha a korszellemet követve inkább online felületre költöznétek, és a Facebookra meg a hasonló platformokra készítenétek anyagokat? Hány ember szeretné ténylegesen tévén nézni műsoraitokat Solymáron? Van ezzel kapcsolatban valamilyen felmérésetek?

– Ezek nagyon alapvető és egyben nagyon aktuális kérdések. Most éppen kétfelé dolgozunk: egyfelől az internetre, a közösségi oldalakra készítünk minél rövidebb, minél mozgalmasabb videókat, másfelől a tévének kell legyártanunk kötelezően heti négy (!) óra új műsort, ez épp a hosszabb, kevésbé mozgalmas irányba visz.

Tisztában vagyok azzal, hogy a hagyományos televíziózás órái meg vannak számlálva. De melyik az a pillanat, amikor el kell engedni a sugárzást, és át kell költözni az internetre? Erre már nem olyan egyértelmű a válasz. Miért? Most éppen három település számára készítünk műsorokat, az adásunk ennél több helyen fogható. Solymáron, Pilisvörösváron és Pilisszentivánon vagyunk jelen aktívan, és az utóbbi két településen még, úgy érzem, erősebben él az igény a hagyományos műsorok iránt. Persze Solymáron is vannak lelkes nézőink, főleg az idősebb korosztályból, illetve a nemzetiségi hagyományokat őrizni próbáló vagy a közösség iránt elkötelezett „kemény magból”, de erről sajnos nincs felmérésünk, hiába szeretnénk, mert egy közvéleménykutatás akkora összeg lenne, amit mi nem tudunk kigazdálkodni.

Amikor a jelenlegi önkormányzat hivatalba lépett, akkor jelezték a szándékot, hogy átgondolják a helyi kommunikációt. Ennek része volt, hogy készüljön egy úgynevezett településmarketing-stratégia, ami lényegében egy kommunikációs terv, ami felméri az aktuális állapotot, és javaslatot tesz egy hatékony működésre.

– Mit értünk hatékony működés alatt?

– Szerintem épp ez az egyik fontos dolog, amit meg kellene határozni. A stratégia elkészítésére pályázatot írtak ki, én is pályáztam, ki is dolgoztam egy stratégiai tervet, aminek része lett volna az, hogy felrajzoljuk a jelenlegi kommunikációs hálózatot a településen – ez ugye az egyszerűbb feladat, hiszen elég jól ismerem a működést –, de része lett volna egy piackutatás is, amiben a lakosság fogyasztói szokásait mérettem volna fel egy erre szakosodott céggel. Erre már lehetett volna építeni egy stratégiát, ami megmondja, hogyan érdemes kommunikálni, hogy a legjobban elérje az önkormányzat a célközönséget. Hozzáteszem, lényegi eleme volt még az elképzelésemnek, hogy össze kell írni és rögzíteni azokat a célokat, amiket el szeretnénk érni. Ilyen cél lehet például a lakosság testi-lelki jóllétének segítése, vagy az önrendelkezés erősítése (vagyis hogy helyben dönthessünk arról, mit szeretnénk Solymáron), esetleg a közösségi részvétel támogatása a település ügyeiben  vagy a békés együttélés. Vagy más. Ezek nem kizárólag kommunikációs célok, hanem jó esetben a településvezetés céljai is. Én egy kicsit mindig is hiányoltam, hogy ez nincs sehol összeszedve, leírva. Hogyan akarjuk az ügyeinket intézni, ha nem tudjuk, mit akarunk elérni – már azon túl, hogy melyik utcában legyen aszfaltos út…

– Elnyerted a pályázatot?

– Nem. Valószínűleg a piackutatással együtt túl drága lett, és mire erről döntöttek, kiderült, hogy nincs rá pénz. De az is lehet, hogy azért, mert attól tartottak, hogy a saját malmomra hajtanám a vizet.

– Azért ez jogos félelem, nem?

– Szerintem ettől azért nem kell félni, mert minden platformon tudunk szolgáltatni, legyen szó videóról, nyomtatott vagy online sajtóról, és az elmúlt tizennyolc év alatt bizonyítottam elégszer, hogy nem a becsvágy vagy a pénz hajt. Elkötelezett vagyok a hiteles tájékoztatás és a színvonalas újságírás iránt, no meg a település iránt is. Ám a testületnek szíve joga azzal készíttetni a stratégiát, akivel akarja. A pályázaton végül egy sokkal olcsóbb ajánlat nyert, ami érthető szempont. Viszont ez a terv nem tartalmaz piackutatást, vagyis független felmérés nélkül fog irányokat és stratégiát megfogalmazni.

– Bocsánat, itt meg kell hogy szakítsalak. Az elfogulatlanságról beszéltél. Nem titok, hogy a jelenlegi polgármester felesége is tagja a szerkesztőségnek. Nem érzed problémásnak ezt a helyzetet?

– Nos, jobban örülnék, ha a munkavállalóm férje nem foglalkozna politikával, de erre nincs ráhatásom… Viccet félretéve: világosan el vannak különítve a felelősségkörök. A solymári polgármester feleségének semmi olyasmiben nincs döntési jogköre, sem szerkesztői vagy újságírói feladata, aminek köze van az önkormányzathoz vagy a közélethez. Mindaddig, amíg én tudom vállalni a felelősséget, és nem vagyok elfogult semmilyen irányban, addig ez nem problémás. Márpedig én szakmai alapon dolgozom, így volt mindig, akkor is, amikor a korábbi solymári polgármester felesége dolgozott nálam, ő a piliscsabai újság készítésében vett részt.

Egy ekkora településen nem olyan egyszerű jó munkaerőt találni egy ilyen speciális területre, mint a tévé. Fanni kiváló szerkesztő, van helyismerete, képernyőzést is vállal. Okos, gördülékenyen fogalmaz, kreatív, és nemcsak hasznos tagja, hanem színfoltja is a szerkesztőségnek. Amikor megkerestem, hogy dolgozzon nálunk, még nem volt polgármesterné, és amikor ez megváltozott, mindketten úgy döntöttünk, hogy vállaljuk az esetleges kellemetlenségeket, a bántó megjegyzéseket. Nem rakhatom ki csak azért, mert a férjének ilyen munkája lett. Ráadásul nehezen lenne pótolható. A speciális szaktudás is kell, nálunk a betanulás több hónap – ha nem egy év, és a szakmai tudás mellett kell az elkötelezettség, az emberi tartás és a törekvés a hitelességre. Mindez méltatlanul alacsony bérekért. Így csak az marad meg nálunk hosszú távon, aki igazán eltökélt és lelkes.

Merem remélni, hogy az önkormányzat is olyan elfogulatlan és objektív a döntéseiben, mint én.

– Lássuk be, ezek azért elég szövevényes viszonyok!

– Szövevényes, igen, de a bonyolultságot jól bírom. Munkaidőm jelentős részében hivatali szövegeket fordítok magyarra. Rendeletet értelmezek, előterjesztéseket böngészek, szerencsétlenül megfogalmazott adótájékoztatót próbálok magyarázni. Értenem kell a vállalkozásvezetéshez, a HR-hez, az önkormányzatisághoz, és ki kell gazdálkodnom húsz ember bérét és minden egyéb költséget annyiból, amennyiből mondjuk egy önkormányzati intézmény öt státuszt tart fenn, vagy annyiból, amennyit egy multi egy vagy maximum két menedzser bérére szán. Én is örülnék, ha könnyebb lenne az élet, egyszerűbb az adózás, és mindenki szeretné egymást. De abból kell főzni, ami van.

– Az idei költségvetés beterjesztésekor kiderült, hogy az önkormányzat jóval kevesebb forrásból fog tudni gazdálkodni, mint az elmúlt években. Nem lenne helyénvaló, ha a PilisTV és a többi helyi média is szorosabbra húzná a nadrágszíjat?

– Értem az elvet, hogy ha vissza kell fogni a kiadásokat, akkor fogjuk vissza minden téren, és alapvetően ezzel egyet is értek. Ugyanakkor mindenki, aki vezetett már valaha céget – vagy önkormányzatot –, tudja, hogy vannak tételek, amiken lehet és érdemes spórolni, amikor gond van, de vannak olyan kiadások, amiket éppen megnövelni kell ahhoz, hogy kilábaljunk. Például ha csökken egy bolt bevétele, akkor nem biztos, hogy az a jó döntés, ha visszafogjuk a reklámköltségeket.

Hogy néz ki ez az önkormányzatnál? Nagyjából a választások óta beszélgetünk arról, hogy a kommunikáción javítani kell. Az új vezetés egyik első döntése volt, hogy felmondta a szerződést a Solymáronline akkori szerkesztőjével, szerintem jól tette. Nem íródtak önkormányzati hírek, nem készültek el a beígért, “modern” videók, nem készült egy darab fotó sem a rendezvényekről. (Igaz, kaptunk cserébe jótanácsot, hogy mit tegyünk, ha náthásak vagyunk, vagy megtudhattuk, hogy vaddisznót gázolt a vonat, amelyiken szerkesztő úr éppen utazott.) Én azt mondom, ez a két év, amikor nem mi szerkesztettük a hírportált, nemcsak hogy kétévnyi kidobott pénz volt, hanem ráadásul nagy károkat is okozott Solymár közéleti kommunikációjában. Még az is lehet, hogy nem züllött volna le ennyire a diskurzus stílusa a Facebookon, ha értelmes tájékoztatást kapott volna a lakosság a településen történtekről.

Abban tehát egyet tudtam érteni az önkormányzattal, hogy nem rossz ötlet átgondolni, milyen kommunikációra van szükség. Az biztos, hogy a tévé és a nyomtatott sajtó nem elég. A friss, rendszeres online híradás elengedhetetlen kelléke egy jó települési kommunikációnak. Kimondott cél volt tehát, hogy idén a kommunikációra nagyobb hangsúly, következésképp több pénz kerüljön. Októberben elkezdtük a tárgyalásokat arról, milyen lépéseket kell megtenni. Felmerült a Solymári Hírmondó példányszám-csökkentése is, de végül arra jutottunk, hogy ez az, ami minden háztartásba eljut, és azt a korosztályt, amelyik nem tévézik, és nem olvas hírportált meg Facebookot, még mindig leginkább itt lehet elérni. Nemcsak az időseket, hanem például a gyerekeket is. Az újság bővítésének egyik oka éppen a gyerekrovat beindítása volt, amihez ifjúsági szerkesztőséget is tervezünk működtetni.

A tévé műsorstruktúrájának változtatásáról, az önkormányzat ezzel kapcsolatos igényeiről el kell kezdeni együtt gondolkodni. Azt látom, hogy a vezetés sem feltétlenül tudja, pontosan mire van szüksége, ebben is segítség kell. Ezért is volt tervben a stratégia kidolgozása. Aztán derült ki, hogy gond van a költségvetéssel, és még kevesebb pénz van, mint amivel számoltak.

Aki azt gondolja, hogy sok pénz megy el a médiára, azt szeretném egy kis számolásra buzdítani. Nálunk több újság készül, több településen látjuk el tartalommal az online felületeket, a tévé is három településre készít műsorokat. A külsősökkel együtt mintegy húsz embernek adunk munkát havi rendszerességgel. A tévénél szerkesztő, riporter, forgatásszervező, vágó, operatőr dolgozik, némelyikből több is, az újságnál szerkesztő, újságíró, fotós, tördelő, lektor, korrektor és egy pénzügyes munkatárs. Közülük természetesen nem mindenki dolgozik teljes munkaidőben, sokan többféle feladatot látnak el egy személyben. Solymár számára jelenleg a részmunkaidőket is összeadva körülbelül 5 teljes állásnyi ember dolgozik. A Solymártól származó bevételünk pedig havi 3 millió forint. Ha semmi másra nem költenénk, csak bérekre, akkor is legfeljebb csak 360 ezer forintos nettó fizetések jönnének ki. Ám a beérkező összegből költünk áfára, a sugárzáshoz szükséges infrastruktúrára, jogdíjakra, vannak eszközök, bérleti díj, rezsi és még néhány kötelező céges költség. Aminek az eredménye az, hogy amellett, hogy semmilyen profitot nem termelünk, nagyon alacsony béreket tudunk fizetni. A tévénél nincs adásszünet sem nyáron, sem karácsonykor, nagyon nehéz megoldani a szabadságokat, gond, ha valaki beteg, vagy a gyereke beteg, az újság megjelenése sem csúszhat ilyen okokból. Próbálnánk fejleszteni, új, izgalmasabb dolgokat kipróbálni, de ez nagyon nehéz úgy, hogy a működésünk alig-alig megoldható, és folyamatos zsonglőrködést igényel a munkavállalókkal, a feladatokkal. Évről évre próbálom feljebb tornázni a bevételeinket, de az önkormányzatok minden évben szívják a fogukat, hogy már ez is túl sok.

– Nem lenne célszerűbb, ha állandó műsorgyártási kényszer helyett csak alkalmanként készítenétek online videókat, és akkor nem lenne szükség öt ember munkájára? Miért kell ehhez ennyi ember?

– Hadd meséljek valamit, ami a közelmúltban történt. Vágót kerestem a stábba. A hirdetésre bejelentkezett valaki, hogy szívesen készítene nekünk alkalmanként videókat, ezzel foglalkozik, és a környéken lakik. Megörültem, mert szeretek helybéliekkel dolgozni. Küldött egy árlistát tájékoztatásul, azon hangosan nevettem, amikor megláttam. Akkora óradíj volt benne, amennyit tíz órányi vágásért fizetünk ki az állandó munkatársaknak. Az alkalmi munka relatíve sokkal drágább, mint a rendszeres – érthető módon. Ha nem túl magas az összeg, amit kapsz, legalább legyen biztos. Egy-egy forgatáshoz szervezőmunka is tartozik, azt ki végzi el, ha nincs rá fix ember? Arról nem is beszélve, hogy ha ad hoc megrendelésre dolgozunk, és csak akkor megyünk ki, ha valakinek eszébe jut, hogy szüksége van egy felvételre, akkor hogyan érvényesülhet bármilyen szerkesztői szempont? Akkor kidobtuk a függetlenséget és az objektivitást az ablakon.

Nem mondom, hogy ne lenne könnyebbség, ha néha elengedhetnénk azt a négy óra műsorkötelezettséget. De a legtöbbször azt tapasztaljuk, hogy nem tudjuk alább adni. Amikor decemberben az adventi meséket készítettük, és bőven volt műsorunk, nem mentünk el az adventi koncertre. Felháborodás volt belőle. A minap ki akartunk hagyni egy kiállításmegnyitót, már jött a telefon, hogy nehogy már…

A média nem termel közvetlen bevételt. Nem látszik a haszna forintokban. Ezért nehéz számokkal alátámasztani a létjogosultságát. De az a helyzet, ha a most év elején megszavazott emelésekből visszatáncol az önkormányzat, vagy elvon a tévére szánt összegből azért, hogy online tudjon kommunikálni, akkor kirúgja az egyik oszlopot, amire támaszkodik a rendszer, és nemcsak tévé nem lesz, hanem más sem. Legalábbis részünkről. Azzal, hogy a média több területén is szolgáltatunk, mindegyiket olcsóbban tudjuk adni, mint ha csak egyiket csinálnánk. Én tényleg igyekszem tekintettel lenni a helyi önkormányzatok lehetőségeire, de ha most több szolgáltatást szeretnének kevesebb pénzért, mint eddig, az egész biztosan nem fog menni. Akár tőlünk várják ezt, akár mástól.

– Hogy látod tehát, mi a célod a PilisTV-vel, és a többi, általad vezetett médiával itt, Solymáron?

– Az én küldetésem az, hogy a média eszközeivel segítsem a településeket, amelyeken működünk. A világot, az országot megjavítani nem tudom, de legalább azon a kis területen, amiért én felelek, szeretném, ha a becsület, az egyenesség, az egymás iránti tisztelet lenne az irányelv. Azt szeretném, ami Solymárnak is jó. És nagyon örülök, hogy ezt épp a magyar nyelv segítségével tehetem meg, mert az számomra gyönyörű, igaz és tökéletes, nekem ez az éltető közegem, a szavak között érzem otthon magam. És azt látom, hogy ami tisztességesen meg van fogalmazva, azt sokkal nehezebb elmismásolni. Rá is szólok a kollégákra, ha véletlenül leír valaki egy „került kialakításra” szófordulatot. Hogy nem tudjuk, ki alakította ki? Akkor utánajárunk, még ha munkás is. Néha egy egyszerű, rövid hírben többórás nyomozás, telefonálgatás, ellenőrzés fekszik, mire le lehet írni világosan, hogy ki mikor mit csinált vagy pontosan mit akar közölni. Ha jól meg van írva, akkor ránéz az ember, és azt mondja: hát ez is munka? Ez két perc, ilyet én is tudok. Pedig ez nem könnyű, tudja, aki megpróbált már hírt írni. És akkor derül ki, hogy mégis talán érteni kell hozzá, amikor valami nem sikerül. Lásd a Solymáronline elmúlt két évét. Vagy az önkormányzat adótájékoztatóját, ami nem járt a kezünk között, és alapvető hibák csúsztak bele.

Szóval hogy mit szeretnék? Én csak annyit, hogy a kommunikáció és a tájékoztatás igaz legyen, tisztességes legyen, hogy segíthessük a közösségeket összetartani, és ha boldogabbak nem is lesznek az emberek az újságtól vagy a tévétől, de legalább rontani ne rontsunk a helyzeten.

És akkor még mindig nem beszéltem a Facebookról…

– Jó is, hogy visszakanyarodtunk ide! A facebookozó solymáriak az elmúlt év során tapasztalhatták, hogy az indulatok arctalan szabadon engedése olyan árkokat ás a solymáriak közé, amelyek normális és professzionális kommunikációval megszüntethetőek, de legalábbis áthidalhatóak lennének. Te mit gondolsz a helyi média és a közösségi oldalak kapcsolatáról?

– Bátor dolog volt feltenni ezt a kérdést, mert erről nagyon hosszan tudnék beszélni. Megpróbálom röviden. Kétféle ember van: aki facebookozik, és aki nem. Ugyanez igaz a többi közösségi médiaplatformra is. Meg a tévére, meg az újságolvasásra is. Hogy ki milyen médiafogyasztó, honnan tájékozódik, és tájékozódik-e egyáltalán, vagy ez csak véletlenül megtörténik vele, az különbözik életkor szerint, nem szerint, társadalmi helyzet szerint. Ráadásul ez időben is gyorsan változik: új színterek jelennek meg és tűnnek le pillanatok alatt. Én azt gondolom, hogy azt az eszközt, platformot, ami éppen itt van és rendelkezésünkre áll, azt használni lehet. De csak addig, amíg az ember használja az eszközt, és nem fordítva.

A tévé önmagában nem jó vagy rossz, az újságolvasás sem. Némelyik közösségi oldallal már más a helyzet, mert alapvetően negatív működési elve van. Elsődleges célja a saját bevételeinek növelése azzal, hogy a felhasználóit magához láncolja, függővé teszi. Azok az „információk” pörögnek legjobban, amelyek indulatokat szítanak, így mi terjed legjobban? A viszály. Nekem épp az ellenkező a célom. Szerintem az a jó nekünk, ha békében élünk egymás mellett, vagy lehet, hogy túl nagyot mondok, de egymást segítve. Hiába néz ki úgy, hogy a Facebooknak a csoportfunkciója hasznos, mert nagyon hamar el lehet vele juttatni híreket sok emberhez, de most már itt is az látszik, hogy nem tudjuk kordában tartani, olyan emberek is egymásnak ugranak, akik személyesen nem tennék. Óva intem magunkat attól, hogy átköltözzünk az online térbe. Miért nem vitatjuk meg a dolgainkat szemtől szemben, akár egy pohár bor mellett? Nem véletlenül van testünk, anélkül nem működünk jól, nem érzékelünk jól, és elveszítjük a kapcsolatot a valósággal.

A média szerepét abban látom, hogy közvetítsen, értelmezzen, összekössön, eljuttassa a híreket, és amennyire lehet, segítsen egy közös “kultúra” kialakításában. Süsü nevére egy generáció mosolyodik el. Süsü a kultúránk része, Süsü összeköt. Helyi szinten is kellenek dolgok, amelyek összekötnek. Ezért mondom azt, hogy sokkal többet veszítünk, ha lemondunk arról, hogy a Solymári Hírmondó minden háztartásba eljusson, mint amennyit nyerünk vele. Én is szeretném védeni a környezetet, de ez nem a havi 300 kiló papíron múlik, hiszen az internetes böngészésnek is van környezeti lábnyoma, nem csak a papírnak, méghozzá nem is kicsi. És nagyon, nagyon fontosnak tartom, hogy ha van egy viszonylag erős, független médiánk, akkor arra nagyon kell vigyáznunk, és nem szabad lecserélni semmilyen propagandára vagy egyoldalú önkormányzati kommunikációra, nem szabad lecserélnünk egy üzleti célú közösségimédia-platformra. Az újságíró munkája nem annyiban áll, hogy amit az egyik oldalon hall, azt a másik oldalon kiköpi, az nem művészet. De figyelni, értelmezni, és őrködni a közösség érdekei felett, az bizony művészet. És felelősség.